szerelmek Tartuban - IFUSCO 2018

Fuj de utálok repülni.

A repülésnél talán csak az rosszabb, hogy Észtországból kell hazarepülnöm. Mi a fenének nem maradhatok ott. Mi a fenének ért véget ez az IFUSCO.

Olyan volt, mintha az elmúlt 5 év összes finnugrisztikája összetömörült volna egy csodálatos... eszenciába, és ezen a szeren lógtunk volna 4 napig.

Nagyon gondolkoztam rajta, hogy ne adjam-e elő a Magyar Időkös balhé történetét az IFUSCO-n, mert nagyon odaillőnek éreztem - de a már meglévő előadásomat nem akartam lecserélni (első alkalom volt, hogy nyelvészeti témával készültem - ideje volt már!). Gondolkoztam-gondolkoztam, kikértem mások véleményét (mindenki nagyon bátorított), így a konferencia első kávészünetében elkaptam a szervezőket: nem-e lehetne-e Reni elmaradó előadása helyett délután nekem repetáznom egyet. (A saját, eredeti témámmal már végeztem: nyitóelőadás volt a nyelvészet szekcióban, imádtam, hogy ilyen hamar túlvagyok rajta.)

A szervezőktől pár perc alatt megkaptam a zöld utat, és mint az állat, nekiláttam összeollózni a ppt-t irgalmatlan propellergyorsasággal. A ppt azonban csak egy dolog volt: közönséget is kellett toborozni, hiszen nem szerepeltem a programfüzetben, lófasse tudta, hogy mire készülök, márpedig baromira szerettem volna, ha ezt most tényleg minél többen hallják. Ebédszünetben asztalról asztalra jártam, próbáltam valahogy minél egyszerűbben elmagyarázni a döbbent mindenkinek, hogy ezt az előadást miért nem akarják kihagyni, majd gombóccal a torkomban vártam a soromra. Na ez most vagy jó ötlet lesz vagy nem... vajon eljönnek, vagy nem, amúgy is mit művelek.

Délután fél 5 után egy kicsivel színpadra hívtak az irodalom szekcióban, a teremben alig néhány ember ücsörgött. Na whatever, mikor kisétáltam a katedrára, úgy voltam, hogy mindegy, akkor most ennek a néhány embernek baromira elmondom, mi történt, sőt akár egy üres teremnek is elmondanám, és belekezdtem a mondandómba. Imádtam minden percét.

A harmadik diánál járhattam, amikor egyszercsak kinyílt az ajtó, ás elkezdtek beözönleni az emberek. Meg kellett állítanom az előadást. Tátott szájjal néztem, ahogy megtelik a terem, majd úgy döntöttem, elölről kezdem. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy tömény gyönyör volt. Végtelen boldogság. A hallgatóság csillogó szemmel figyelt, hahotázott, vigyorgott, izgult, csodálkozott, én pedig teljes adrenalinmámorban csapattam végig a diasoron. Nézzétek emberek, ez tök nagy dolog, és milyen kevés kellett hozzá!!! Nem akartam, hogy vége legyen, de vége lett, és a közönség kurjongatva tapsolt, és én azt hittem, elsírom magam az örömtől.

Ez egy áttörés volt. A Finno-Ugric Comics duó orosz tagja, A. Voronkova ettől kezdve partnernek tekintett mindennemű aktivizmusban, összekötött egy mari lánnyal (Nagyezsda), aki mellé le lehetett csüccsenni a szauna mellett beszélgetni mariul, és ez egy újabb áttörés volt.

Ezután... nem tudom elmondani. Nem tudom. Minden perc egy kellemes meglepetés volt.

Komi Alex felismert és megölelt: 3 éve nem láttam. Az utolsó este az erkélyen ücsörögve boroztunk, politikáról és jövőről beszélgettünk, élveztük egymás gondolatait, magunkban mosolyogtunk a körülöttünk zsongó többieken. Mesélt arról, milyen a hó a szülőfalujában, Izsmában: a friss hó roppanásáról, a vastagon beborított fákról, a sarki fényről, a sötétben is világító tájról. Varázslatos volt: még sohasem hallottam egy igazán északi embert a hóról beszélni. És Alex meghívott jövő nyárra Komiföldre.

Az udmurtokkal udmurtul, a marikkal mariul énekeltem. Ilyen sem történt évek óta, és aki ezt nem csinálta, nem tudja elképzelni, mekkora boldogság. És meghívtak a nyárra Udmurtiába.

Bradley úr még fel sem hívhatott a színpadra, én már ugrottam föl mellé Jüržö Jüreš-t énekelni (mert kretén vagyok és nem bírok magammal). Az eddigi előadásoktól teljesen be voltam már tépve, viszketett a talaj a lábam alatt, csapattuk a jürt meg a jürešt. Az etnodiszkóban felcsendült az udmurt Despacito, Merittel és Liljával már a parketten termettünk, dőlt kifelé belőlünk a gőz a sikamlós udmurt szövegeken és a latin ritmuson keresztül. Nagy örömemre csatlakoztak hozzánk az ELTE-s fiatalok is, ropták a FU dalokra, felkérték táncolni a finneket és marikat, nagy volt a buli.

Nagy volt a fáradtság is reggel, miközben Iida egy narancslével, én egy salátával próbáltam újraélesztgetni magamat valami random kávézóban. Túl kell élni, én egy hölgy vagyok, ez az IFUSCO, az emberek számítanak ránk!!! Iida fáradt volta a magyarhoz, én fáradt voltam a finnhez, püffedt arccal nyökögtünk, de egymás társaságában lenni ilyen intim pillanatban megtisztelő volt.

A tveri karjalaiak nem tudom, milyen serkentőszert szednek, de KÉREK belőle. A vezetőjük, egy futballedző-szerő arc teljesen le volt nyűgözve a Magyar Időkös előadásomtól, a velük érkező orosz srác igazi gentlemanként viselkedett: kicsomagolta a papírtömbömet, nyitotta-csukta nekem az ajtót, kivitte a lábam alá a lábtörlőt, hogy ne fázzon. Végtelenül zavarba hozott, de a tveri karjalai csapatot nagy élmény volt megismerni - és kaptam tőlük képeslapot, portréval! :)

A szaunában leomlottak a határok, a különbségek, a hierarchia. Csak ültünk egymás társaságában, izzadva, meztelenül, beszélgetve, bizony ilyen sem volt, 2014 (de inkább 2013) óta. Forró és hideg, gőz és pára, lecsapódó vízcseppek és oldott társalgások. Ha van szauna, bizony az a legjobb hely.

Koivunen úr cigifüstje beburkolt. Együtt ültünk valami fagerendákon, körülöttünk finnek, bennünk serital, és Mariföldről beszélgettünk. Mariföld óta először, tulajdonképpen, és meglepetésemre jó szívvel emlegette azt az időt. Pedig meg voltam győződve róla, hogy gyűlölte minden percét! A többiek jöttek-mentek körülöttünk, néha becsatlakoztak, nem is nagyon érdekelt, csak Koivunen úr, és az ücsörgés vele a padon, olyan jólesett újra mellette lenni, és ugyanazzal a szemmel nézni a világot.

"Eestlane olen ja eestlaseks jään..." oldítottuk az éjszakai dalosünnepen kockára fagyva szombat éjjel néhány maradék IFUSCO-ssal és többezer észttel. Carmennel, aki Londont hagyta ott a finnugrisztikáért, Marcival, aki még alknyelven volt csoporttársam, és most itt vagyunk Tartuban, Szonjával, aki egész héten velem volt, és túlélte a hülyeségeimet. Pörgött a fejem. Az Észt Nemzeti Múzeum, a gyönyörű Võrumaa, Valja, akinek még 2013-ban ígértem meg, hogy megtanulok mariul, és most mariul beszélhettem hozzá...

Legszívesebben újraélném ezt az öt napot, és azokkal beszélgetnék, buliznék, töltenék időt, akikre így most nem volt időm. A szervezőkkel. Ryoval és Petterrel. Saját delegációmmal (különösképp Gergővel). Liljával. A németekkel. A marikkal. A FU képregényesekkel és egyéb aktivistákkal. Schmidt úrral. Markusszal és a régiekkel. Szerelmes vagyok minden utcasarokba és cégérbe, illatba és feliratba, együtt töltött másodpercbe, most megjegyzett vagy régről felidéződött arcba, hangba, tekintetbe.

De talán az a legjobb, hogy most először az IFUSCO nem egy jutalomnak, egy ünnepnek érződött, hanem sok tekintetben valami kezdetének. Nem a poszt-szociális sokkot érzem, hanem a tettvágyat és az ötletzivatart, amit hozott - és nem a következő IFUSCO-t várom, hanem azt, ahová ez a lendület végül visz.

Visszanyertem a fókuszt az életemben.