amiről tehetsz

Iszonyatosan sokat gondolkoztam, hogy kitegyem-e ezt a bejegyzést, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól teszem, hogy megosztom. De eljutottam odáig, hogy a hallgatásomat lassan cinkosságnak érzem az elkövetőkkel szemben, tehát... íme.

Előre leszögezném, hogy szerencsés lány vagyok, nem erőszakoltak meg soha, a szexuális zaklatás semmilyen formája nem volt a mindennapjaim része.

De.

Megérintett a Project Unbreakable kapcsán is már, meg amikor az az indiai erőszakoláshullám volt (legalábbis amiről a média tudósított), most meg persze ezek a jó kis rendőrségi videók csapták le nálam a taxiórát.

Igazából már több mint egy éve tervezem kitenni ezt a bejegyzést.

Tehetsz róla, tehetsz ellene.

Nem tudok napirendre térni ez a szlogen felett.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a hatóság mondanivalója az áldozatoknak. A poszt végére talán világos lesz, miért nem.

Ideje elmondanom az én történetemet.

15 éves voltam, és a kilencedikes osztálykirándulásunkon jártunk épp a mesés Dubrovnikban. Az osztály fele egyöntetűen pizzázni akart, amihez találtunk is egy remek éttermet, melyben az egyik pincér kifejezetten jó fej volt velünk. Összetolták az asztalokat, viccelődött, segítőkész volt, a kaja is zseniális volt, egyszóval... ódákat zengtünk az egészről. Halálra nevettetett minket. Rekordmennyiségű borravalót hagytunk ott, és még együtt le is fényképezkedtünk a pincérrel.

Egy-két órával később egy barátnőmmel visszamentünk az étterembe, mert nagyon kellett pisilnie, és gondoltuk, erről a helyről nem dobnak ki minket, ha használjuk a wc-t, mert már fogyasztottunk - ekkor ott termett az említett jófej pincér, és felajánlotta nekem, hogy elvisz engem kávézni vagy ilyesmi. Azt mondta, már mikor sokan voltunk ott, akkor szimpinek tűntem neki, tehát szívesen megmutatná a várost. Lelkesen beleegyeztem, D, a barátnőm pedig megmondta, hogy oké, ha végeztem, hívjam.

A történethez kicsit ismerni kell engem. Ha bárki találkozót kér tőlem vagy figyelmet szentel nekem, én azt őszinte megtiszteltetésnek veszem, pláne annak vettem 15 évesen. Kiskamaszként igazi "rút kiskacsa" voltam, épp hogy elkezdtem magamra találni... Az, hogy ez a pincér az x fős osztályomból velem akart elmenni, rettenetesen feldobott, ahogy az is, hogy egy helyivel járhatok Dubrovnikban. Egy pillanatig sem fogtam gyanút. Igen, naiv voltam, de nem tudom vádolni magam, eszembe sem jutott - sőt, most is nehezen jutna eszembe -, hogy esetleg rosszat akar.

A pincér nem a városközpontba vezetett, hanem egy elhagyatott sikátorba. Nem kávézni akart vinni, hanem egy nagy vaskapu mögé, fel egy lakásra. Megragadta a kezem és megpróbált gyengéden bevonszolni. Na ekkor rettenetesen megrémültem, és megmondtam, hogy én ide fel nem megyek. Erősködött, húzkodta a kezem, de nem annyira, hogy azt én konkrétan erőszaknak nevezhessem. Idővel feladta.

Ekkor talán mások már elfutottak volna, de én még mindig össze voltam zavarodva. Az osztállyal olyan kedves volt, mindenki bizalmát kivívta... így történhetett, hogy hagytam, hogy egy közparkba vezessen, ahol ölelgetni kezdett a bokrok között.

Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy ezt miért hagytam. Arra emlékszem, hogy le voltam fagyva, nem tudtam, hogy értsem ezt a gesztust, nem tudtam, esetleg hamarabb abbahagyja-e, ha hagyom, meg egyébként is, mi ez... ezalatt rettegtem tőle, hogy felbukkannak az osztálytársaim és meglátnak. Közben elégedetten szuszogott és suttogta, hogy jaj de szép vagyok. Borzasztóan féltem tőle.

Aztán, a sokadik ölelgetés után, amikor már a melltartómnál járt a keze, letéptem magamról és megmondtam, hogy én most és azonnal visszahúzok a többiekhez (akikről fogalmam sem volt, hol vannak). Nem ellenkezett. Azt mondta, ha valamire szükségem lenne, keressem nyugodtan. Kedves volt, én pedig halálosan zavarodott. Úgy köszönt el tőlem, mintha egy közös titkos kalandon vett volna részt velem.

Úgy éreztem magam, mint akit porig aláztak.

Nem tudtam azt mondani, hogy én konkrétan nemi erőszak áldozata lettem. Mert... nem. Nem igazán csinált olyat, ami az én határozott és kifejezett akaratom ellenére történt.

Így aztán hibásnak éreztem magam. Azaz... nem tudtam, hogy a történtek mennyire az én hibám, és mennyire nem, de biztos voltam benne, hogy ha bárki meghallja, első mondata az lesz, hogy hogy lehettem ilyen hülye liba.

Jobb ötletem nem lévén, egy templomba szaladtam és ott maradtam egy ideig, de mocskosnak éreztem magam. A nap végéig sem tudtam szabadulni a pincér kezének az érzésétől. Legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, állandóan fészkelődtem, próbáltam valahogy elvonni a figyelmemet róla, de szinte fájt létezni a saját testemben.

Mikor az utcán szembetalálkoztam osztálytársakkal, elhadartam nekik, hogy a pincér molesztált, de azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Ugyan Bogi, akkor nem lennél ilyen nyugodt, biztos te is akartad valamennyire, ne drámázz... szerintem igazából nem is hitték el nekem.

...így aztán nem mondtam el senkinek a továbbiakban, a tanároknak sem. Illetve anyukámnak igen. Ő legalább nem hibáztatott. Azt mondta, egy ilyen élményen a legtöbb lány túlesik, legalább különösebb baj nélkül megtapasztaltam, hogy vannak veszélyek.

Az a néhány ember, akinek beszéltem erről később, hosszú évekig egytől egyig engem hibáztatott. Még közeli barátaim is. Persze mélységesen elítélték a pincért, de alapvetően sokkal nagyobb hibának tartották, hogy én elmentem vele egyáltalán, annál, hogy ő egy perverz állat és kiskamasz külföldi lányokat akar berángatni vaskapuk mögé.

15 éves voltam, totálisan tapasztalatlan.

Rendesen fel voltam öltözve.

Színjózanul.

Fényes nappal.

Mégis az én hibám volt.

Az osztályban, mikor a fényképeket válogattuk az - egyébként zseniálisan jól sikerült - osztálykirándulásról, előkerült a kép, melyen a fél osztályom ezzel a pincérrel pózol egy csoportképen az a bizonyos ebéd után.

Elfogott a hányinger.

Íme az ember, aki az élő bizonyítéka, milyen könnyelmű kis cafka voltam ott, gimi 9. osztály végén. Ők pedig egyöntetűen tanúskodnak, hogy ez az ember állatira jó fej, és a tenyerén hordozta az egész csoportot.

Ő pedig éli tovább a világát Dubrovnikban, és gyanús, hogy nem én voltam az első, akinek "meg akarta mutatni a várost", és nem is az utolsó. Vagy talán egyetlen másik lány sem dőlt/dől valaha be neki?

Hát ez az én történetem.

Megfogadtam, hogy soha többet nem megyek vissza Dubrovnikba. Ez nem fontos, ez csak egy fogadalom magamnak.

Az erőszak és a lányok zaklatása túl sokrétű téma ahhoz, hogy most erről elvi vitát folytassak. Nekem még a "jobbik eset" jutott, vadidegenről volt szó, nem kellett többet látnom, nem történt nagy bajom, és nem voltam se részeg, se semmi. Csak kicsi és naiv. Minden percére emlékszem, még arra is, hogy mit viseltem épp aznap (egy nyakig zárt halványzöld felsőt, asszem azóta továbbajándékoztam Szonjának).

Csak azért írom ezt le, hogy 1. kicsit leszámoljak vele, mert őszintén szólva halálosan unom, hogy szégyellnem kell magam érte, 2. bemutassam, hogy nem kell ahhoz se inni, se ismerősnek lennie az elkövetőnek, se kihívóan viselkedni, hogy ilyen megtörténjen, és az áldozatot hibáztassák. Helyzet, amit ki tudnak használni, mindig akad. Esetemben ez a tapasztalatlanságom és jóhiszeműségem volt, de pont ezerféle lehet még.

Szerencsére nem hagyott nagyon mély nyomot, ezért merem leírni. De eljutottam odáig, hogy nem akarom elsődleges bűnösnek érezni magam benne.

Az áldozatok, akik nem merik magukat áldozatoknak tartani, itt vannak, a közeledben, az ismerőseid, barátaid, rokonok közt, és hallgatnak, mint a csuka, mert szégyenkeznek.

Mert ha nem hallgatnak, akkor valahonnan egész biztos, hogy megkapják, hogy az ő hibájuk volt.

Ezt mondják nekik az ismerőseid, rokonaid, azok, akikre felnézel, vagy azok, akik tőled tanultak, sőt, talán te magad is.

Na ez az, amiről tehetsz.