Miért, ó miért van ez?
Én tudom, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Sok esetben őszintén csodálkozom azon, hogy egyáltalán vannak barátaim, olyan ijesztőnek érzem saját magam. És persze rémesen sündisznó tudok lenni. Meg Bogi-hiszti is van, ahogy Szonja szokta mondani, meg minden.
De miért hiszik az emberek, hogy utálom őket?!
Én iszonyú kevés embert utálok! Alig tudom, hogyan kell! Tény, hogy sokkal inkább magammal foglalkozom, mint másokkal (amit egyébként nem tartok rossz tulajdonságnak, tapasztalataim szerint mindenki jobban jár, ha a saját dolgával törődik), meg az emberek egy igen nagy hányadát ignorálom, ha nem keltik fel az érdeklődésem vagy úgy gondolom, hogy én nem kelteném fel az ő érdeklődésüket, de hogy utáljam... nem! Nagyon határozottan nem!
Az a helyzet, hogy az emberek többségét én őszintén tisztelem, csodálom, és időnként irigylem is... és vannak, akiket kedvelek is, de ez általában ritkábban jön, mint a fenti érzelmek, mert csak azt merem kedvelni, akiről megbizonyosodtam, hogy nem tart egy ijesztő flúgosnak... és ezt nehéz bebizonyítani. De ez az én hibám, nem másoké!
Ahogy a sündisznóságom meg emberek néha bántó ignorálása és az erős kifejezésmódom is, mindezek nem azért vannak, mert a világ nem elég jó nekem, hanem mert az a fixa ideám, hogy én nem vagyok elég jó a világnak!
Ne tartsatok álszerénynek, a saját kis mikrokozmoszomnak igen, annak jó vagyok, az oké, ahogy van, de ha új és ismeretlen emberek közé kerülök, akkor bekapcsol a defense mode, és tartok tőle, hogy fárasztok és idegesítek embereket, amiknek jobb dolguk is lenne, mint az én flúgjaimat tolerálni, így próbálok valahogy túlélni. Ennyi!
Ne higgyétek, hogy most kamaszos nyilvános önterápiát végzek és magamat tartom az Univerzum legközpontibb elemének, akinek viselt dolgairól és legbelsőbb világnézetéről mindenkinek tudnia kell...csak néha őszintén meglep, hogy milyen iszonyú mértékben mást képzelnek rólam az emberek, mint amilyen valójában vagyok. Kicsit félkész az életem, túl vagyok pár rögön, sok az energiám, rengeteg időt feccolok önismeretbe és alkalmazkodásba, tétova vagyok és minden percemben egy kicsit félek... de alig, ismétlem, alig volt ember, akit olyan szinten magam alá tudtam helyezni és mégis úgy meg tudta tartani az érdeklődésemet, hogy utáljam. A gondolatába is beleborzongok, hogy hogy jönnék én ehhez.
Nem mintha kevésnek és hiányosnak érezném a szociális életemet, hiszen csodálatos emberek vesznek körül, és igen, valóban ritka az, akivel erős késztetést érzek a közelebbi ismeretség kötésére, de én már csak ilyen fura gyűjtőszenvedélyű alkat vagyok, nehéz barátokat találnom, mert a haveri szint számomra egy igen vékony és nehézkesen működő réteg. Ha pedig találok egy új barát-jelöltet, az a legjobb dolog. Vagy ha rájövök, hogy felülvizsgálhatom az eddigi unszimpátiámat.
Bocs az önmagyarázatért, tudom, hogy nem volt elegáns, de mostantól mindenki hazamegy és attól kezdve tudja. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése