most látom, milyen óriás ő

Azt mondják,

az ember nem csak kívülről öregszik.

Te vagy a példa rá, amikor de.

(ezt a szabadvers-szerűséget nyáron ötöltem még ki, a Mamikának címezve)

Vannak az embereknek nagyszüleik. Sőt, néha vannak dédszüleik is, és az jó. Fűzi hozzájuk őt valamilyen viszony, többé-kevésbé kötődik hozzájuk, aztán elszomorodik vagy csak tudomásul veszi, ha már nincsenek.

Nem akarom senki érzelmeit degradálni, de igenis nehézségekbe ütköztem, amikor azt próbáltam elmagyarázni az embereknek, hogy miért ráz meg annyira Mamika küszöbönálló (mától pedig már bekövetkezett) halála. Magamnak is nehezen fogalmazom meg - ami azt illeti, most jövök rá, mennyi gondolatom is van róla, mennyire mélyen benne volt az életemben úgy, hogy szinte észre sem vettem. Mamika... ő más volt, mint bármely rokon, akihez érzelmi szálak fűznek.

Mamika mindig is volt, és úgy tett-vett a kertvárosi vagy a balatoni házban, a magas hangjával, ősz hajával, nevetős arcával, mintha örök lenne. Nem öregedett, nem fiatalodott, de nem is volt sem öreg, sem fiatal. Remegős ujjai mellett járt olyan gyorsan az agya, mint bármelyikünknek, szeretete őszinte volt, vágott barackja utánozhatatlan. Soha nem kellemetlenkedett, soha nem voltak külön igényei, szerintem eszébe sem jutott magára gondolni. Mégsem lengte körül szent-szerű aura, mert mindez a természetesség olyan szintjén volt, hogy észre sem vettük, ő sem.

Mamika mégsem ettől volt csodálatos, azazhogy nem csak ettől. Akármilyen önzetlen, sőt kissé jelentéktelen volt, ő igenis fontos volt. Fontos, kikerülhetetlen, mindenki érdeke. Nagy, színes és sok domináns nőt felsorakoztató családunkban valahogy ő volt az alapja a dolgoknak. Mindenki ugyanannyira szerette, mindenkinek ugyanúgy a Mamikája volt, mindenki tisztelte úgy, hogy senkivel nem került konfliktusba. Most látom csak, hogy mennyire Mamika volt minden. Minden elvet, stílust, flúgot, családi bölcsességet ő alapozott meg, egyfajta ősanya-szerű hangulat lengte körül. Az előtte történt dolgok, Erdély ködbe vész: ő jött ide, ő alapozta meg az életünket, ő hozta magával a megőrzendőnek tartott dolgokat, és alakította ki viszontagságos élete során a többit. Anya is azt mesélte, hogy ha családi bölcsességre vagy fontos mondatra emlékszik vissza, mindig rájön, hogy nem az édesanyjától, hanem inkább Mamikától hallotta. Ő volt az örök támpont, úgy, hogy szinte észre sem vettük! Minden igazodik - ez volt a legfontosabb mondandója számunkra.

Viszont nálam nem áll meg ennyinél.

Kicsi koromban az unokatesóim sokat szekáltak. Érzékeny voltam és védtelen, nagyon cirkuszoltam, ha nem hagytak békén. Ekkor csapott fel Mamika a "védőmmé", megígérte, hogy ha bántanak a fiúk, menjek csak oda hozzá, majd ő elzavarja őket. Így aludtam lassan a szobájában, töltöttem délutánokat a kertvárosi házban, tettem felfedező utakat a dédmamai mindennapok jellegzetes tárgyai közt (gyógyszeres doboz, zsebrádió, női újság, keresztrejtvény és késsel hegyezett ceruza), és hallgattam a magyarázatokat, lestem a régies életet. Lassan, látványosan, ártalmatlanul kialakult a "kedvenc dédunoka"-imidzs, én pedig még az esetleges unott vagy érthetetlen délutánok/éjszakák után is szívesen mentem Mamikához, mert mellette különlegesnek, értékesnek éreztem magam, ő pedig boldogan ápolta a védői szerepkörét. Ha belenyúlok az emlékezetembe, tele vagyok élményekkel vele kapcsolatban. Ő fésült a legjobban a világon, kinevetett, mikor egy esküvőre készülődvén megdicsértem a ruháját, ugyanis még csak a kombinéját húzta föl, metszett nekem egy mogyorófavesszőt és megbízott, hogy ha éjjel túlságosan horkol, csapjam meg vele (persze nem durván)...

Határtalan öröme, mikor meglátott, nem halványult az évek során, pedig a kisgyermekkor elhagyásával értelemszerűen eltávolodtam tőle. Nem izgatott már a gyógyszeres doboz és a zsebrádió, ellenben annál nehezebben tudtam elmagyarázni Mamikának, mi izgat helyette épp. Kamaszkoromban még inkább jelentéktelenné vált az éltemben, de soha nem feledkeztem meg róla, ez lehetetlen is volt. A közelmúlt viszont egész más.

Mamika mesélni kezdett nekem. Lánykoráról, Erdélyről, az akkori életről, fiatalsága szereplőiről, tisztán, élvezettel. Utolsó éveire felerősödött benne az Erdély iránti nosztalgia, nekem pedig mesélt, lélekben már ott járt, régi újságcikkeket, kivágásokat hozott, és nemcsak érdekes volt, amit mesélt, hanem egyszerűen jó volt hallgatni, jó volt közben nézni őt. Néhány hosszú délután telt el így, és látszott rajta, hogy ő is, ahogy én is, újraértékeli a kapcsolatunkat. Megvédeni való Bobókából partner lettem, tanítvány, őt értékelő személy.

- Milyen jót beszélgettünk, Bogikám! - mondta csak két hónapja. - Nem is emlékszem, beszélgettünk-e valaha így!

Szóval innentől kezdve más volt, mást jelentettünk egymásnak, és én határtalanul büszke voltam rá, hogy engem megtisztel a történeteivel. Most visszagondolva rá kell jönnöm, hogy mindig is határtalanul büszke voltam rá. (Úgy éreztem, ilyen valakicsodája a többi gyereknek egyszerűen nincs.)

Ezután már csak a kórházi ágyon láttam viszont. Kicsit a humorérzékemet csiklandozta, ahogy egy combnyaktörés, egy műtét és egy agyvérzés után, álmából felriadva is feladatának érezte, hogy minket, látogatókat szóval tartson és szórakoztasson. Szó sem volt arról, hogy ez már nem az a Mamika volt, akit megismertem. Ez az a Mamika volt, csak sérült és beteg, és én azt akartam, hogy meggyógyuljon és egészséges legyen. Sokat beszélt románul, és én egy kicsit szégyenkezve álltam ott, mert bár felismert, mégis olyan érzésem volt, hogy elsősorban nem engem akar látni. Ha mindenható lettem volna, ott és akkor lecseréltem volna magam a régi élete szereplőire, olyan alakokra, akik soha nem tudják meglátogatni őt a kórházi ágyán, mégis valahol mélyen leginkább rájuk vágyik.

Aug.23-án Mamika elaludt, és attól kezdve nem ébredt fel. Hazavitték, ott ápolták, egészen tegnap éjjelig. Eddig bírta a szervezete étel és ital nélkül. Elaludt, és nem ébredt fel, s így a legjobb, és nem szenvedett sokat, friss és jó fej maradt élete végéig, csak pont ezzel nehezítette meg a mi gyászunkat: hogy ilyen hirtelen, egyszercsak, előjel nélkül, amikor nekünk ő még kellett volna.

Nehéz erről beszélni, aki érezte már, érezte, aki nem, attól türelmet kérek: ha valaki fontosat egyszerűen leeresztenek a földbe, ha az engem ölelő kezeket becsomagolják és elássák. Jelenleg nem tudom feldolgozni, nem érek a gyászom végére. Hihetetlen és elfogadhatatlan, és hiába az észérv és a belenyugvás, meg a tény, hogy az élet ilyen, ez akkor is olyan szörnyű, hogy gyűlölködve szaladnék ki a világból, ha lenne bármi, ami nem ez a világ. De mindenhol csak az vesz körül, hogy ez van, semmi sem igaz annyira, mint ez, és vagy belenyugodsz abba, amibe ép ésszel nem tudsz belenyugodni, vagy nem nyugodsz bele, ami semmin sem változtat, csak te érzed magad szarabbul. Megbéklyóz és az arcomba üvölt ez a tény, én pedig már nem is tudom, mihez fohászkodok. Nem akarok a tudatomnál lenni.

Azt hiszem, ez elkövetkező időben még rengeteg dologgal kell szembesülnöm, hogy mennyire Mamikához kötődik, úgy, hogy észre sem vettem. Most is attól tartok, hogy valami létfontosságút kifelejtettem. De nem tudok ezen örökké gondolkodni, úgyhogy zárszónak bemásolnám ide Mamikának azt a versét, amit egyszer nekem szavalt, amikor dühös és szomorú voltam, vigasztalásképpen. Lediktáltattam vele, azóta is a kollégiumi szobám falán őrzöm (nyáron még Szonja is elkérte, annyira tetszett neki):

Kiket szeretsz s akik szeretnek,

Ha bántanak, ha megsebeznek:

Ne haragudj rájuk sokáig!

De öntsd ki szíved, s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! Hidd, enyhedre válik.

Ó, egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,

Híved legott azzá lesz szinte,

Oszlik gyanú, megenyhül bánat;

Oly hirtelen jöhet halálunk

S a sírnál késő a bocsánat.

(egészen máig nem kerestem rá, kinek a verse ez, de mivel nem tudtam kívülről, most megtettem: tehát Gyulai Pál: Tanács c. költeménye, és igen, az utolsó előtti sor hiányzik, de Mamika anno így diktálta nekem, szóval én is így írom le.)

Köszönöm, Mamika.