let the Sun illuminate the words that you cannot find

Fekszem az ágyban, fejem az ablaknál, és hagyom, hogy a tudatom átcsússzon egy másik valóságba. A delírium a mindennapok része: az arcomra sütő nap, a fejem alatt száguldó forgalom sosem emel ki a jelenből, míg a félálomnak olyan érzékletes, zakatoló hangulatot ad, mint egy sajátos mantra, melyben a nyitódó troliajtók, zörgő platók és harsogó dudák adják a szeánsz aum-ját.

Ilyenkor pihenek. Ilyenkor próbálom abbahagyni a folyamatos készültséget, az állandó gondolatáradatot (nem mintha menne). Ki lép ki a liftből, ki ír rám cseten, kivel futok össze a folyosón vagy a a campuson, mikor bukkan fel Ő, mikor valaki más, ezermillió Ő, villog-e a gtalk, egyedül vagyok, vagy nem, szaladni kell-e vagy nem, vajon van-e Szonjánál kávé.

"A nyelvet csak rendszerében lehet vizsgálni. Az elem semmi, az oppozíció minden." Mondtaja Saussure. Én is így vagyok most. Én semmi vagyok, a többiekhez való kötődésem minden. Persze ez így nem igaz, de ha megnézem, mit mondhatok el magamról, mit mondok? Járok egyetemre, azon kívül szinte semmi programom, eltekintve néhány MTT-s kötelezettségtől, ami most még nem aktuális.

Ja, nyilván üres az életem. Annyira üres, mint a Csendes-óceán (hogy referáljak Pi életére). Hogy is táblázhatnám tele a napomat előre, ha sosem tudom, mikor lesz nagyon jó, hogy épp "arra járok", mint Mr Quin? Márpedig épp arra járni a legérdemesebb dolog, amit az ember csak csinálhat. Büszkének lenni magamra, a lányokra, a nagy nevetésekre, a meg nem szűnő randomságokra... jaj de nyálas vagyok. Nehéz erről beszélni.

Villanások ugranak ki ebből az eseménytelen hétből.

Viktor cinkosan rám vigyorog (örvend a szívem hejj...!)

L. tanárnő szeretettel mosolyog rám, miközben megpróbálok felfejteni egy nyelvészeti problémát.

Belekanalazok Csaba sajttortájába, ami a legfinomabb, amit eddig ettem.

Földig érő zebraszoknyámba belekap a szél.

Eszti egy ünnepelt celeb mosolyával integet körbe a Kamara törzsvendégei közt.

A pincér megpróbál mindenképpen legalább két jó poént kicsikarni magából azalatt az 5 másodperc alatt, amíg kikérjük a második sörünket.

Alex arról mesél, milyen, ha kiszívják a nyakát.

A felszálló cigifüstben köhögve ereszkedek le a tűzlépcsőn a szürke pulóveres és a vörös bőrdzsekis közé.

Igyekszem a filmre koncentrálni.

Kálmán az éjszaka közepén felhív (...mint macskát szarni :D)

A Vasember fittyet hány mindenre, amit földrajzból tanultam.

Lökök egyet a lábammal és Charlotte kerekein máris átsuhantam az úton.

Andris nagyon igyekszik valami okosat mondani a mainstream filmekről.

Besenyő Pista bácsi elmondja önöknek, mi hülyeség, mi nem az.

A 8.-on igen lassan indul be a sütő.

Tisztán érzem, hogy föl kell nevetnem, különben nincs indokom az elpirulásra.

Zoli örökké békés fejjel keveri a málnaszörpöt a házmester fröccsbe.

K.A. rám integet a biliárdasztal másik végéből.

Anyám értelmes, hosszú levelet ír nekem.

Csaba begombolja az ingét munkába menet.

Szobatársam hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy elhagytam a 709-es kulcsát.

Félig bosszúsan, félig nevetve ismerem fel a jellegzetes kézmozdulatokat: Czinege úrfi is pont oda ment találkozni, ahová Kincső és én.

És még annyi minden. Izgalmas, csodálatos.

Feel the rain on your skin....

Persze mindenkinek megvan a saját kis problémája, de hát azért vagyunk sokan, hogy ne legyünk egyedül ezekben. Látni valaki arcán, hogy az előbb még szomorú volt és feldúlt, de most már nem az, és már jobban van - ez az egyik legjobb dolog, amit láthat az ember. (Persze az az arc épp én is lehetek.)

Erős kezdés volt. Eltelt két hét, és úgy érzem, a fél szemeszter már a hátam mögött. De most irány haza. Kicsit eszembe kell jutnia, milyen, ha nem a saját készítésű álomvilágomban lubickolok. Persze alig várom majd, hogy újra visszacsöppenjek bele, de most kell egy kicsi anya, meg család, akik a földet képviselik a magasan röpködő lábaim alatt.

Most mászkálok föl-le, mint Natasha a liftben, és minden megállónál valami jó dolog történik.