The flesh that lived and loved will be eaten by plague, so let the memories be good for those who stay

Írjak a táborról? Írjak. Leköpném magam, ha nem írnék... de mit, és hogyan? Ami nagyjából publikus és érthető, leírom fácsén jegyzetben. Ami pedig utána következik, az olyan fura és összetett és nehezen megfogható, hiába érzem határozottan, hogy nem is tudom, hogy fogjak bele.

Egészen más volt, mint tavaly, ez egyértelmű. Egyrészt már tudtam, mire számítsak, összehasonlítási alapom is volt, de a szociális élet szinte új volt. Illetve nem, épp elég jól ismertem (vagy tudtam, hogy ismerni akarok) bizonyos embereket, csak mindezt tábori keretek közt... nagyon sok lehetőségem volt ebben a 11 napban és nem érzem úgy, hogy mindegyikkel éltem, amellyel szerettem volna.

Eleinte olyan felszabadult voltam, hogy szinte meglepődtem magamon. Ömlött belőlem a humor meg a közvetlenség, szinte megijedtem magamtól. Hogy miért múlt el? Mindenki megtalálta a helyét és... valahogy én kiestem. Nem tudom... nem tudom, mi miért hogyan történt.

Szó sem volt róla hogy nem élhettem ki a kreativitásom. Tudtam, hogy csak olyan rendben lennék elégedett, melyben alkothatok a gondolataimmal és ötleteimmel, és mind a sindák, mind a vándor komédiások fergeteges csapat voltak. Mégis, főleg a sindáknál azzal, hogy tudtam, hogy hangadóbb lettem, mint tavaly, sokkal jobban megéltem a stresszt, sokkal jobban akartam segíteni, és sokkal jobban frusztrált, ha nem ment - nem jöttek a gondolatok vagy nem hagyták őket kibontakozni. És sokkal jobban frusztrált az, ha egyesek nem tudtak csapatban dolgozni vagy ledomináltak másokat, holott ment volna a munka az agresszivitásuk nélkül is, sőt. Utálom ezt a haragot magamban, ahogy az irigységet is, hogy hogyan érhetik el mások kb. azonnal azt, aminek én csak a szélét kapkodom már második éve. Tudom, hogy nem kéne így éreznem magam. Az irigység egy nagy mumusom, és nagyon küzdök ellene.

Talán azért mert jobban anno a suhatagiak közt, mert én akkor még csak elsőtáborozó voltam, várakozások nem voltak az irányomban, így minden jó ötletem kellemes meglepetés volt, és én is csak akkor szólaltam meg, amikor már nagyon eldöntöttem, hogy ez jó?

Nem vagyok nagy barátságban azzal a tulajdonságommal sem, hogy nem elég nekem, ha valamit jól csinálok vagy előrébb lendítek egy munkát, igénylem azt is, hogy tudják, hogy én lendítettem azt előre. Legalább a "bűntársak". Azt hiszem, ezen nem tudok számottevően változtatni, igyekszem megbékélni vele.

Mégis úgy érzem, abban a köztes állapotban vagyok még, amelyben tudni lehet rólam, hogy tök jó dolgokat tudnék csinálni, és rám lehetne bízni nagyobb feladatokat is, mégsem bíznak, mert nem láttak akkora kibontakozást részemről - vagy csak szimplán túl sokan voltak még, akikben ilyen igény lakozott. Én nem akarok ledominálni senkit, és remélem senki nem volt, aki így érezte volna, mégis tagadhatatlanul elterjedt bennem, hogy fáraszt az emberi butaság és arrogancia.

Törtessek talán jobban? Vagy erőszakoljam magam tovább az emberek elviselésében, ahogy azt teszem hónapok óta?... Tudom, hogy a legjobb az lenne ha mindkettő, de nem érzek ehhez elég erőt, és miért? "Tiszteld felebarátaid hülyeségeid ahogy a magadéit is" - mondja ki a 11. parancsolat, és hiába éreztem magam stabilnak, erősnek, magabiztosnak (ki is alakult velem kapcsolatban ez a nézet, hogy Bogi bírja, ő kiegyensúlyozott), kénytelen voltam szembesülni eddig le nem rendezett defektjeimmel, és ezután máris sikamlósabb, ijesztőbb terület volt a másik ember lelke.

Szabadidőben bújtam vissza a sátramba, amint tudtam, hogy pihenjek egy kicsit, így is gyakran megzavart valami/valaki, pedig kiültem volna én is a többiekkel beszélgetni, de azt láttam, mindenki jól megvan, és sajnos még mindig bennem kaparászott az az ősrégi érzés, miszerint úgyis mindenkit csak zavarnék. Gyerekkoromban ugyanis mindig így volt. Az utolsó napok végére meg már magamon éreztem, hogy nem tudok jó fej lenni, hiába próbálok, így aztán szomorúan bújtam vissza a csigaházamba. Nem tudom, ennek mi az oka. Túl egyszerű lenne, ha a fáradtságot okolnám. Talán ilyenkor már megkeseredtem? Milyen szánalmas lenne...

Csaba többször is a szememre vetette, hogy olyan a hangulatom, mint az időjárás: időnként borulok a nyakába és haláli kedves vagyok vele, másszor világosan értésére adom, hogy zavar és hagyjon békén. Hát ezért. Iszonyat nagy szociális éhség volt bennem, és gyakran éreztem az, hogy ha jelen van, mindenki eloldalog a közelünkből, nekem márpedig új arcok kellettek vagy a régiek csak öt percnél hosszabb időre, másszor mikor magányosnak, defektesnek éreztem magam, szaladtam oda hozzá, akivel nem éreztem se defektesnek se semmilyen rossznak magam. Nagyon jó volt vele a táborban, és szerencsére alapvetően szappanopera-fronton sem volt kiugró bonyodalom, néhány fájdalmas esettől eltekintve.

Abszolút fénypontként maradt meg minden hosszabb beszélgetés, Esgallal, Celebrommal (egész spontán, mikor rám talált a ligetben, és én tettem egy próbát, mi van, ha nem hajtom el a "miért sírsz?" kérdés után), Fióval, Peredhillel többször is (jelenlegi haragja pedig nagyon fáj nekem), Yzakkal, Ratzkhával azt a 3 percet, ami sajna nem lett több, és mindenkivel, akinek egy kis időre birtokolhattam a figyelmét. És nem tudom titkolni csalódásomat, hogy az egyetlen ember, aki talán segíthetett volna ezen a fura állapoton és nagyonnagyon vágytam a figyelmére, nemhogy nem igazán fordított rám figyelmet, de időnként konkrétan le is rázott. Nem enyhén rakta belém az ideget, de utolsó este, mikor elé álltam, hogy beszélgetünk és kész, vagy világosan mondja meg nekem, hogy nem tart már érdekesnek, olyan állapotban láttam, hogy képtelen voltam haragudni rá. De lehet, hogy ez is egy gonosz csel volt. Azt, hogy csak ma négyszer is keresett, és nagyon forszírozta a találkát, akár úgy is, hogy meglátogat Pécsett, már nem tudom gonosz cselnek tekinteni.

A táborban viszont tényleg nem volt sok mondanivalóm vagy tanácstalanságom neki, csak ez a furaság az emberekkel, ezt meg úgyis tudtam, hogy háromperces intervallumokban nem lehet megbeszélni. Mégis fájt, mikor azt láttam, hogy másokkal fél napokat beszélget, engem meg leráz. Mindegy, ez is olyan, amit megbeszélünk majd ha találkozunk.

Harmadik nap este kifeküdtem a csillagos ég alá a sinda ligetben és bámultam az eget. "Mikor a csillagokra nézek, Isten arcát vélem felfedezni bennük. Szó sincs róla, milyen kicsinek érzem magam. Inkább milyen hatalmasnak ebben a kozmikus szimmetriában." - visszhangoztak a szavak a fülemben. De nem jött a katarzis. Továbbra is semmiben lebegő ijesztő tűzgömböket láttam, melyeknek akár egy böffenése is nyomtalanul kipusztíthat bennünket. Mi hiányzik? Hiszek Istenben... de valahogy nem teljes ez a hit, bármennyire is szeretném.

Utolsó este néha kisétáltam a parkettről az esőbe, leültem és néztem a bulizó társaságot. Nem tudtam sírni, hiszen dagadtam a büszkeségtől és a boldogságtól, mégis szorította valami a torkomat. Mi ez, ha nem a minden? Hol találok még ilyen teljességet, mint itt? És miért nem oldódok fel benne mégsem? Miért idegenek ezek az emberek és mit rontottam el annyira, hogy még mindig így érezzem magam, amikor tudatos célom volt, hogy idén lebontsam a köztem és az MTT közt húzódó falat, és végre teljes értékű tagjának érezzem magam, ott, ahová való vagyok?

Nem találom a hiányzó darabot magamban, és még ha meg is tudom fogalmazni, hogyan kéne másként viselkednem, nem találom a képességet rá erőltetés nélkül. Tudtam, hogy ez még nagy játszma lesz bennem, és most úgy érzem, kudarcot vallottam.

Egy ajándéknak érzem, hogy az első tábor után a második tudott még annyi újdonságot mutatni nekem, hogy nem érezzem egyiket jobbnak a másiknál, csak mint külön-külön meghatározó élményt... talán azért maradt ilyen kérdőjel bennem, hogy ez a harmadikkal omoljon le, és az úgy jelentsen merőben új élményt?